Már a szó, a szókép is félelmetes. Mint egy rovar. Mégis: mindenki, akit ismerek, akit nem ismerek, akiről olvastam, hallottam és művész, zenész, elismert, kiteljesedett, mind drogos vagy alkoholista van vagy volt.

Mért?

Mindent tudok, de semmit nem éreztem még. Tudom, hogy a drogok hihetetlen gondolatokat robbantanak ki az agyból. Azok mindig is ott voltak, csak a gátak dőlnek. Egy baj van: olyan gátak is, amiket a természet pakolt oda, mert az kell a folyónak. Hogy ne romboljon, hanem adjon.

Tudom, hogy milyen az első szippantás a cigiből, mikor már hiányzik. Az első mély lélegzés, ami végre megnyugtat, megáll a kézremegés, az idegesség elszáll. Elönti a füst a tüdőt, és akkorát lélegzel, mintha kristálytiszta hegyi levegő lenne.

Halványan rémlik, milyen lehet ennek a füves változata. Az eleje ugyanez. Aztán pár másodperc, vagy 2-3 perc múlva a nyugalom, derű, koncentráció, élesség. Mikor mi, vagy egyszerre.

A keményebb dolgok még távolabban és mélyebben vannak. De érzem, mikor elementáris erővel sodor el a vízözön-szerű érzés. Tér és idő összeolvad, megcsúszik. Valóra válik, amit csak játszani szoktam a buszon: beképzelem, hogy álmodom. De ez nem képzelet. Az álom, valóság, dimenziók mind EGY. És mind ÉN vagyok.

Előző életemben állítólag nagyon fiatalon, hippi drogosként haltam meg. Egész életemben rettegtem a drogoktól és a tűtől. Egyszer kerültem „testközelbe” valódi kemény droggal. Nem önszántamból… Rettenentes halálfélelmem volt.

Kreativitás kell! Csillogó, robbanó és azonnal! Erről szól ez a világ. A gyorsulás kedvez a drogoknak. Segítenek, hogy olyan tempóban hányd ki magadból az ötleteket, amilyen gyorsan azt a trendek követelik. Ha nem vagy velőtrázóan, elsöprően túlszínezett, már meg sem látnak…

Végtelenül nehéz utat választ, aki azt gondolja, máshogy bányássza ki magából az értékeket és rombolja le a saját önmegvalósítása elé önmaga által emelt gátakat.

Tán megleszek 40 vagy 60 éves is, mire eljutok oda, ahová egy drogos néhány év vagy hónap alatt. De lehet, hogy ő meg nem lesz 40 éves se… Nemhogy unokalovagoltatás a térdeden meg kalácssütés…

Ha választhatok: legyen a folyamatos kérdezés, elégedetlenség, önmarcangolás. Ha valamit kemény munkával elérek, legyen a lázas eufória, ahol már a következő cél hűvös, józan keze simogat. Legyen az áldott egyensúly, ami nem unalom! Legyen az öröm teljes átélése és a fájdalom mélységes tudása.

Legyen a világjárás félelmetes, sziporkázó, világomat megváltoztató ereje. Legyen a szerelmek és vágyak mögé látás szépsége. Legyen a társam teljességének csodálata. Legyen a gyermekem mélységes felelőssége és végtelen lehetősége. Legyen kalácssütés a csillagszemű unokának.

Nagyon fáj, ha belegondolok, hogy a Fénynek, ami belém született, nem vagyok jó szolgája. Nem tudok olyan erővel harcolni, hogy mindenki meghalljon. A teljes és részleges szegénység mezsgyéjén egyensúlyozom, azzal vigasztalván (?) magam, hogy „cserébe” szabad vagyok.

Halvány elképzelésem van, hogy lehetne ezt rendbe tenni, de legtöbbször elárasztják a gondolatok az agyamat és nem tudok csöndet parancsolni… Marad a káosz. Innen próbálom kiszedegetni apránként a fontos dolgokat. Nehéz.

És – bár játszom a gondolattal – de soha nem fogok drogozni. Mert nem érdekel. Hiányzik belőlem a kíváncsiság. Helyette üres unalom, amit érzek, ha valaki próbál rávenni. Ahogy a differenciálegyenletek sem töltenek fel túl nagy feszültséggel. Igen. Körülbelül ennyi. 

Azt gondoltam, feladom. Untam már, nem láttam értelmét ennek a szinházasdinak. Nem az én műfajom… Nincs improvizációs lehetőség, meghatározott minden szó, minden lépés, minden tekintet… És táncolni sem tudok. Nem volt már szenvedély, ami hajtson.

Aztán elkezdtük próbálni a Helloween estet, és lassan megváltozott minden. Kőrvonalazódtak az elképzelések, szikráztak az őrültebbnél őrültebb ötletek! Egyre inkább magával sodort mindannyiunkat a magunk alkotta, képzeletbeli (rém)álomvilág. Megjelentek a félelmeink, melyeket most végre kiröhöghettünk. Felizzottak a vágyaink és segítségükkel tűz költözött a tekintetekbe…

Beszéltek hozzám a dalok. Kapukat nyitott bennem a szavak értelme. Amit nekem jelentettek.

Vámpírrá válva a szerelem által, végre győztesként énekelhettem a vesztes asszony dalát! Belenézve a Halál szemébe én voltam, aki azt mondhattam: már nincs hatalmad felettem, vége a harcnak.

Fájt levenni a jelmezt, lemosni a hófehér, gyönyörű arcot, ami néhány óráig én voltam.

Ám a vámpír-lélek ott lebegett bennem tovább. Ültem az üres színpad mellett egyedül, kezemben forgott a pohár. Ürességet éreztem. Ott maradtam két világ közt. A gyönyörű sötétség és az akolmeleg valóság közt. A szikrázó színház és az izzó rock közt, ami kint dübörgött épp. (Előadás után Bulldózer koncert volt). És nem tartoztam sehová.

Másnap még mindig elvarázsolt állapotban léteztem. (Még most is…) Folyamatosan peregtek a képek a fejemben, nem tudtam leállítani. Vágytam vissza oda, ahol nem kellett úgy csinálnom, mintha… Ekkor kaptam azt a meghatározó mondatot: „Az voltál TE!”

Az egyik kapu, ami kinyílt, az Erő kapuja. Hogy ez egy előadás miatt történik meg velem, soha nem gondoltam volna… Találtam valamit önmagamban, amiről eddig nem tudtam, hogy ott van. Bár mostanság határozottabbá váltam, de az a vad, büszke erő, ami az ereimbe áramlott, amint „vámpírrá váltam”, ismeretlen volt eddig!

Megéltem a teljes nőiességet. Én, aki gyermekkorom óta a saját nőiségemmel harcoltam, hol ellene, hol érte, kiteljesedtem. Eszembe sem jutott, hogy túl telt lennék, hogy nincs oly kecses mozgásom, mint a táncosainknak.

Csak Én voltam. A Nő! A vad, gyönyörű, ellenállhatatlan. Aki szinte felperzseli azokat, akik körötte vannak. Minden kétely bekussolt odabenn.

Ő azóta is itt van. Egy folyamat vége ez. Vagy talán még csak nem is a vége.

Napok teltek el, de még mindig nem tértem teljesen vissza. Lassan majd lehiggadok, de ennek a pár napnak a nyoma már örökké itt marad. Megváltoztam.

Van egy lény, néha, mikor rám néz, úgy érzem, tán nem is e világi. (Bár – kinek a lelke az?!) Anyámon kívül senkinek nem köszönhetek annyi változást és fejlődést, mint Neki. Ő tán nem is tudja, tán megijedne ettől. Talán tudja, talán ő is így érez, talán adtam neki én is valamit… Nem kéne félnem, hiszen szenvedélyes szeretetet, elengedő szabadságot, tiszteletet ajándékozom. Azt hiszem, amiket ő ad, azt önmagamban lelem meg, elrejtett kincsekként. Ő csak rávilágít, felébreszt, öntudatlanul. Nem tudom, meddig lesz és én meddig leszek neki. De a MOST: azok a pillanatok és ezek a napok megismételhetetlenek! Ezért érzem a kényszert, hogy újra és újra elmondjam, amit érzek, azoknak, akiket illet, hogy ne tűnjön el örökre a talán egyetlen, utólsó lehetőség, hogy kimondhassam: SZERETLEK.

Zengenek, zúgnak a hangok. Hagyom, hogy átfolyjanak az agyamon… Az újak új szavakat hoznak fel a tudatalattiból. Teljesen elringat. Órákig tudom hallgatni.

Red Pill.

Nem is én írtam, úgy érzem. Amint kész, szállni kezd. Már nem vagyok én. Már Ő. Úgy éneklem, mintha semmi közöm nem lenne a szavakhoz. Úgy élem át, úgy értelmezem – sokszor új értelmet kapnak. Lehet, valóban nem én vagyok, nem csak én. Csak ülök, néha napokig egy dallal a fejemben. A legnehezebbek és legegyszerűbbek is a legszebbek… Ha nehéz - nem merek hozzányúlni… Széttörni az üvegcsipke szépségű harmóniát. Aztán egyszerre csak beáramlik, mint a levegő a fulladásba. A hangulat. Dalfoszlányok szólalnak meg a zene mögött! Mélyen vagyok. Befelé figyelek. Megfogom, kikiáltom. Érzem a hangulatát, mondani akar valamit minden dallam… Felbukkan, egy pillanatra csak! Szavakká formálódik. RÁDÖBBENÉSSÉ. Igen! Ez végig itt volt! És a végén ott csillog a papíron Ő, aki meg akart születni.

Igen, sokmindenre rájövök, míg a pórázon huzigáljuk egymást…

Hogy néha én is vinnyogva tépem a pórázom, mikor a vágyaim kielégítéséről van szó és valami nem sikerül. Pedig fölösleges illúziókat kergetek, amikre nincs is szükségem, csak pillanatnyi szikrák.

Hogy önző vagyok. De ezt eddig is tudtam. Rengeteget foglalkozom önmagammal, a saját életemmel. Sokszor azon veszem magam észre, hogy kimondottan rá kell szólnom magamra, hogy figyeljek oda, mit mond a másik – legtöbbször persze engem egyáltalán nem érdeklő töltelékinformációkat szór szét. De nekem mondja, valamiért engem választott, csak van értelme… Kivéve, ha ő is csak a saját énjét ajnározza ez által. Az a szuper, mikor két ilyen ember beszélget: engem nem érdekel, ő mit mond, őt nem érdekli, én mit mondok. Udvariasságból meghallgatjuk a másikat, hogy elvárhassuk: ő is meghallgasson, és VÉGRE beszélhessünk ÖNMAGUNKRÓL. Őszintén: ritka az olyan beszélgetés, mikor élvezettel HALLGATOK…

Hogy olyan vagy, mint én: a külső szemlélő azt látja, milyen aranyos, kedves, cuki kis lény vagyok. Hogy izgek-mozgok, zsezsegek. Helyeske vagyok, és igazán tündi kis kedves.

Valójában az agyára megyek annak, aki legjobban ismer. Állandó feszültség pattog körülöttem. Hol aluszékony vagyok és el se indulok, hol meg bedilizek, ha még 5 percig a négy fal közt kell lennem! E kettőt képes vagyok nagyon gyorsan váltogatni!

Nevelni téged tán lehet, de én önmagamat kell neveljem. Most Te vagy a Tanítóm. Figyellek egy ideje. Kissé meg is döbbentem ezeken a felismeréseken. Folyamatosan változom, tanulok és fejlődöm. Nem mondom, hogy túl jó tanuló vagyok: sosem volt erősségem az önfegyelem. De őszintén mondom, az utóbbi időben saját magam is érzem a növekedést.

A Fa érzi, ahogy növekszik???? (Mellékszál)

Panni! Talán mindkettőnknek jót tenne, ha a természetes közegünkben élnénk?

Tegnap éjjel jócskán visszatért a HITEM! Életemben először díjat nyertem a zenekarommal! Híres és értő zsűri egyöntetű döntése alapján! (Ezt a főszervező csaj mondta, aki szintén nagyon odavolt a zenénkért. J) 

Infó itt: www.dalverseny.kulturpart.hu – itt találod a többi zenét, a miénket és a zsűrit. Nem akárkik döntöttek a sorsunkról!

Valahogy mégsem „repültem el” a boldogságtól, bár egy pillanatra megkönnyeztem… Azonnal a „hogyan tovább” felelőssége jutott eszembe. Mire használjuk fel, amit kaptunk? Az nem kérdés, hogy azonnal el kell kezdeni a dalok összerakását. Most már dobosunk is van, úgy néz ki. Bár nekem volt egy vágyam, ki lett volna az Igazi, de ő nem vállalta sajnos… Heinfart Gyuri nem kevésbé tehetséges, csak a stílusa más. Meglátjuk!

Szóval nemsoká gálakoncertet adunk az Örömtánc Világzenei Dalverseny keretein belül az A38 hajón, valamikor nov. végén. De én már szerencsésen lekötöttem a debütáló mini-koncertünket, egy egyórás örömködést a Delírium pub-ban, 21-én, úgyhogy nagyon kell igyekeznünk! J De örülök, mert Miki végre folyamatosan olyan impulzusokat kap, hogy nem lesz kedve abbahagyni a munkát!

Egyébként egyszerű kis díjátadó volt. Semmi faxni. J

Mindez nem jelenti azt, hogy a többi zenekarral végeztem, hiszen akkor kenyér helyett már csak a küszöb maradna, sőt az se, mert egyelőre nem lakunk sehol. Egyelőre…. JJ

Minden megy tovább. De a változás elindult. Már semmi nem marad ugyanúgy. Még én sem látom tisztán, mi marad és mi nem. De úgy érzem, nem sok minden marad az eddigiekből. Minden elfáradt. Friss erő érkezik. J

És a szivárvány megmutatta az otthonunkat, Ő az, aki bennünk él, és ha kiárasztjuk magunkból, válaszul megmutatja az utat…..

Most óriási szeretet van bennem, hála és mély köszönet! A Sorsnak, vagy Istennek, hogy ilyen életet ajándékozott nekem! Harcolok magammal, a körülményekkel, de ez nem keserű harc, bár sokszor keserűséget okoz… De ez nemes harc, mert az adásról szól és a befogadásról. A tapasztalásról és szelíd tanításról.